Az afrikai történelem tele van diadaltörténetekkel, aranykorokkal és az emberiség történelmének más csúcspontjaival. Sajnos a kontinens átélte legsötétebb időszakait is, különösen a gyarmatosítás korszakában. A rabszolgaságtól a 20. század korai népirtásáig az elmúlt néhány száz év különösen sötét volt Afrika egyes régióiban.
10. Sharpeville-i mészárlás
1960. március 21-én körülbelül 20 000 fekete tüntető gyűlt össze egy rendőrőrs előtt Sharpeville-ben, egy Johannesburgtól délre fekvő kisvárosban, Dél-Afrikában. Tiltakoztak a Dél-Afrikában a 18. század eleje óta érvényben lévő elnyomó törvények ellen, amelyek súlyosan korlátozták a nem fehérek mozgását azáltal, hogy személyazonosító okmányokat kellett maguknál tartaniuk a korlátozott területeken. A tüntetők fegyvertelenek és békések voltak, csak azért követelték letartóztatásukat, mert nem volt igazolványuk.
A rendőrség szerint azonban a demonstrálók valamikor erőszakossá váltak, ami lövöldözéshez vezetett, amelyben 69 ember meghalt és 180 megsebesült. Ez körülbelül két percig tartott, és a rendőrség állítólag automata fegyvereket használt a fegyvertelen tüntetőkre.
A Sharpeville-i mészárlás a dél-afrikai brutális apartheid elleni szélesebb körű tiltakozás központjává vált, és közvetlenül vezetett ahhoz, hogy sok szervezet harcosabb és forradalmibb taktikát alkalmazzon a rezsimmel szembeni ellenállásban.
9. Mau Mau lázadás
1952 és 1960 között a bantu nyelvet beszélő kikujuk egy csoportja Kenya dél-középső részén fellázadt az uralkodó Brit Birodalom ellen. Ma Mau Mau-felkelésként – vagy Nagy-Britanniában a kenyai vészhelyzetként – ismert erőszakos háború volt, amelyet a civilek elleni széles körű erőszak, valamint a megtorló intézkedések, például a kínzás jellemez. Mint minden más gyarmat, amely akkoriban a szabadságáért küzdött, a konfliktus az őslakos kikuju törzs közötti sérelmek eredménye volt, olyan tényezők miatt, mint a faji megkülönböztetés, a föld birtoklása és a gyarmati brit kormány kényszermunkája.
A gyarmati kormány rendkívüli erőszakkal válaszolt, szükségállapotot hirdetett, és csapatokat vetett be a lázadás leverésére. Egyedülálló fogolytábor-hálózatot is létrehoztak a helyi lakosság megnyugtatására, ahol kenyaiak ezreit tartották fogva tárgyalás nélkül, és embertelen bánásmódban részesültek. Bár az áldozatok számát nehéz megbecsülni, egyes jelentések több mint 10 000-re teszik az elesett kenyaiak számát. A lázadás hivatalosan 1960-ig tartott, bár 1955-re a nagy hadműveletek nagyrészt megszűntek.
8. Herero és Namaqua népirtása
A Herero és Namaqua népirtás arra utal, hogy Namíbia őslakosait mészárolták le a német birodalmi erők 1904 és 1907 között. Ez azután kezdődött, hogy a helyi lakosság fellázadt a német gyarmati politika ellen, ami egy könyörtelen német kampányhoz vezetett a régió őslakosainak kiirtására. Becslések szerint több mint 80 000 bennszülött halt meg a mészárlásban, többségük a Herero és Namaqua törzs tagjai, bár a valós szám valószínűleg sokkal magasabb.
A következő négy évben a német csapatok módszeresen levadászták és megölték a helyi lakosságot, olyan taktikákat alkalmazva, mint az éhezés és a kényszermunka rabszolgasorba ejtésére és ellenőrzésére. A genocídium körülbelül 801 TP3T és 501 TP3T életét követelte a herero és a Namaqua populációból, és sok történész szerint a második világháború alatti német atrocitások előjátéka.
7. 1993-as mészárlás Burundiban.
1993 októberében a burundi hadsereg puccsot hajtott végre a Melchior Ndadaye elnök által vezetett újonnan megválasztott demokratikus kormány ellen. Bár megválasztását fordulópontként értékelték Burundi viharos történelmében, egy sikertelen puccs vezetett a halálához, és szörnyű erőszakos időszakot indított el a hutu és tuszi közösségek között.
Az erőszak főként a hutuk ellen irányult, mivel őket Ndadaye kormányának támogatóinak tekintették. A tusziokhoz kötődő katonai, rendőri és fegyveres civil csoportok által elkövetett gyilkosságok hónapokig folytatódtak, és 80 000 és 100 000 ember halálát okozták. Sok áldozatot otthonukban öltek meg, és tömegsírokba küldtek, míg mások nyilvános helyeken, például templomokban és iskolákban estek áldozatul.
6. Első kongói háború
Az első kongói háború egy nagyobb háború része volt, amely Afrika történetének leghalálosabb konfliktusának nevezhető, és a becslések szerint több mint 5,4 millió ember halt meg. Ez volt a ruandai népirtás számos következményének egyike, mivel a tuszi uralom alatt álló Ruanda üldözte egy 1994-ben több mint 800 000 emberrel végzett mészárlás feltételezett elkövetőit, akik közül a legtöbb tuszik és mérsékelt hutuk volt.
1996 októberében Ruanda és Uganda megszállta a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részét, kifejezetten a népirtás után Ruandából elmenekült hutuk ellen. A konfliktus gyorsan regionális háborúvá fajult, egy ponton több fegyveres csoport és idegen hatalom is érintett. Nagyszabású etnikai erőszakot, kitelepítést és civilek emberi jogainak megsértését tapasztalta, beleértve a nemi erőszakot, a kínzást és a bíróságon kívüli gyilkosságokat. A háború 1997-ben ért véget, amikor Laurent Désiré Kabila, Ruanda és Uganda támogatásával átvette a hatalmat a Kongói Demokratikus Köztársaság új elnökeként.
5. Maji Maji felemelkedése
1905 és 1907 között Németország brutális háborút folytatott a német Kelet-Afrika – vagy a mai Tanzánia – helyi lakossága ellen. Az őslakos orvoslásról elnevezett lázadást különböző etnikai csoportok vezették, köztük a ngoni, hehe és jao, akik egyesültek a német tisztviselők, arab adminisztrátorok, gazdag kereskedők és más uralkodó csoportok ellen a térségben. Ezt különösen a német politika bevezetése okozta, amely arra kényszerítette a helyi lakosságot, hogy csak gyapotot termesszen, ami a földek tömeges elkobzásához és az emberek otthonaik elhagyásához vezetett.
A felkelés 1905 júliusában kezdődött a gyarmat déli részén, és gyorsan elterjedt az egész régióban. A lázadók egy része úgy vélte, hogy immunisak a golyókra, köszönhetően a helyi gyógyszernekmadzi madzi , bár hamar rájöttek, hogy ez nem igaz. A németek nyers erővel válaszoltak, és számos atrocitást követtek el, mint például falvak felgyújtása, lázadók bíróságon kívüli kivégzése, és nagy erejű fegyvereket használtak lakónegyedek, például falvak ellen. Számszerű előnyük ellenére végül a németek győztek a kiváló haditechnikának köszönhetően, mivel a helyi hadseregek általában rosszul voltak felszerelve és rosszul képzettek. A háború végére 200 000 és 300 000 afrikai halt meg a háborúban.
4. Háború Dárfúrban
A dárfúri konfliktus egy folyamatban lévő humanitárius válság, amely 2003-ban kezdődött Szudán nyugati régiójában. Noha ez egy összetett konfliktus, amely politikai, gazdasági és környezeti tényezők kombinációjából ered, lényegében a szudáni kormány és az ország egyes részein élő nem arab afrikai lakosság közötti régóta fennálló feszültségek végeredménye volt.
A dárfúri háborúban széles körben megsértették az emberi jogokat, beleértve az etnikai tisztogatásokat, tömeges nemi erőszakot és kínzást, valamint emberek millióinak elhagyását. A szudáni kormányt azzal vádolják, hogy felfegyverzi és támogatja a Dzsandzsaweed néven ismert arab milíciákat, amelyek felelősek sok olyan atrocitásért, amelyet nem arab civilek ellen követtek el Dárfúrban. Válaszul sok helyi lázadó csoport fegyvert fogott a kormány és szövetséges milíciái ellen, tovább bonyolítva a helyzetet. Az ENSZ 2021-es adatai szerint a konfliktusban eddig csaknem 300 ezer ember halt meg, és több mint 2,5 millióan kényszerültek otthonuk elhagyására.
3. Algériai függetlenségi háború
1954 és 1962 között Algériában fegyveres csoportok harcoltak a franciák ellen a történelem egyik legnagyobb lázadásában, amelynek csúcspontján több mint 500 000 francia katona vett részt. A konfliktus akkor kezdődött, amikor a Nemzeti Felszabadítási Front (vagy FLN) megtámadta a francia csapatokat és ingatlanokat a fővárosban, Algírban és környékén.
Franciaország brutális erővel válaszolt a lázadásra, olyan módszereket alkalmazva, mint a kínzás, kivégzések és koncentrációs táborok az FLN elnyomására. Rendkívüli állapotot hirdettek és felfüggesztették a polgári szabadságjogokat, ami az emberi jogok tömeges megsértéséhez vezetett a francia gyarmati erők részéről. A becslések az áldozatok számáról igen eltérőek, de francia források szerint a konfliktus 300-500 ezer algériai életét követelte. Algériai források azonban több mint 1,5 millióra teszik a halálos áldozatok számát.
2. Igbo népirtás
A nigériai polgárháború, más néven Nigéria-Biafra háború, egy 30 hónapig tartó konfliktus volt Nigéria és a Biafrai Köztársaságnak nevezett szakadár keleti régió között, amely 1967-től 1970-ig tartott. legalább egymillió ember halt meg – főként az igbo etnikai csoportból – a viszonylag rövid idő alatt.
Az erőszakos cselekmények nagy részét a nigériai hadsereg és biztonsági erők követték el Yakubu Gowon tábornok, az 1966-os puccs után hatalmat megragadó katonai vezető parancsnoksága alatt. Elsődleges célpontjaik – az igbók – széles körben elterjedt erőszaknak voltak kitéve, beleértve a mészárlásokat, a nemi erőszakot és az éhezést. A nigériai kormány emellett blokádot rendelt el Biafra ellen a konfliktus során, megakadályozva az élelmiszerek és gyógyszerek bejutását a térségbe, és éhínséget okozott, amely civilek ezrei halálához vezetett. A háború továbbra is az egyik leghalálosabb polgárháború Afrika történelmében, és 1970 januárjában ért véget, amikor a lázadó csoportok megadták magukat a nigériai kormánynak.
1. Kongói Szabad Állam
A Kongói Szabad Állam egy gyarmati magánszervezet volt, amely szinte az egész Kongó-medencei régiót lefedte. Az 1880-as években II. Lipót belga király magánterületeként létrehozott kolónia több mint két évtizeden át létezett. Ezt az időszakot a kongói őslakosok elleni elnyomó erőszak jellemezte, mivel Leopold ügynökei és magán milíciái brutális módszereket alkalmaztak, beleértve a kínzást és a megcsonkítást, hogy a helyi dolgozókat gumi betakarítására kényszerítsék.
A kor egyik leghírhedtebb gyakorlata az volt, hogy levágták a kongói munkások kezét, akik nem teljesítették betakarítási kvótájukat az ültetvényeken. Bár nincs konkrét becslésünk a halálozások számáról, a hírek szerint a régió lakossága ez idő alatt 20 millióról 8 millióra csökkent.
A Kongói Szabad Állam atrocitásai a 20. század elején keltették fel a nemzetközi figyelmet, amikor Nagy-Britanniában és Európa más részein világméretű kampány indult a rezsim megdöntésére. A széles körű ellenállásnak köszönhetően Leopold végül kénytelen volt átadni a kolónia irányítását a belga kormánynak 1908-ban.
Оставить Комментарий